es-a-tobbiek.jpg

Január hónap helyszíne – Giglio szigete

Szerintem senkinek nem kell magyaráznom, miért Gigliót választom január helyszínéül…

Nem kívánok a Costa Concordiával foglalkozni, hisz nem krónikázásra esküdtem fel, amikor a honlapot megálmodtam. És bár a Kedvenceim rovatoknak mindig van aktualitásuk, jelen esetben ez csak egy kapocs marad. A nyári szezon előtt azért természetesen beszámolok majd a fejleményekről, azért, hogy aki ellátogatna a szigetre, tudja, mire számíthat. Tehát mivel – sajnos – a Costa Concordiának köszönhetően beszél ma mindenki Giglióról, én is ezt teszem. Kicsit azonban más aspektusból. Elmesélem például a nyári kiruccanásunkat e mesés kis szigetre. Általános tudnivalókat, történetét, flóráját, faunáját és turisztikai kínálatát bőven kiveséztem a “Szigetvilág – … és a többiek” című menüpontban (apropó: most átolvastam, minden aktuális továbbra is!). Hátravannak még a személyes élmények, bár ezzel nagyon csínnyán szoktam bánni, de legyen…

Őszintén bevallom, amikor évekkel ezelőtt a honlapot elkezdtem írni, Giglio még felfedezésre várt a részemről. Talán azért is, mert Cecinától, ahol lakom kicsit messzebb van, mint pl. Elba, de aztán szeptemberben megtapasztaltam, hogy simán belefér egy egynapos kiruccanásba, és nem az utazgatással megy el az idő. A közel 130 km-t egy kétsávos autópályán valamivel több, mint egy óra alatt meg lehet tenni. Nem érdemes rohanni, mert az SS1 úton jónéhány telepített sebességmérő van, és nyáron gyakran megállíthat a rendőr. Amint ráhajtunk az Argentario félszigetre, máris valami különleges vidékre érünk. Mivel vékony, szinte hídszerű út vezet a később kiszélesedő földcsonkra, ritka élményben lehet részünk: jobbra, és balra is felbukkan a Tirrén-tenger csillogó vize.

Porto Santo Stefano már önmagában is megérne egy kirándulást, pechjére azonban aki idáig eljön, nem hagyhatja ki, hogy áthajózzon Giglio csodálatos szigetére, és ez a kis halászfalu meglátogatásától veszi el az időt. Az én esetemben ez fordítva történt, mert az Argentarióra és így Porto Santo Stefanóba már többször is elkirándultunk, körbebarangoltuk a vidéket, csodálatos panorámákat fotózva, és kiváló fritto misto-kat kóstolgatva… Idővel sikeresen megszereztük a férjemmel a vízi jogosítványt, vitorlás vizsgát is tettünk, és azt terveztük, első önálló kihajózásunk színhelye végre Giglio szigete lesz.

Korán reggel indultunk útnak. Jó előre elterveztem, hogy ezt az utat nem kötjük össze gasztronómiai felfedezésekkel – amit egyébként imádunk – mert nem szeretnénk az időt étteremben ücsörögve tölteni. Így finom szendvicseket készítettem az útra, amik olyan jól sikerültek, hogy kislányom a saját adagját kivégezte a kompon, már az odafelé úton. A tengerről egész más aspektusból csodálhattuk meg Porto Santo Stefanót is, amint finoman belesimul a partot övező hegyoldalba. Ki tudja? Talán az építészeti stílus, talán a felhasznált anyagok és színek…. A toszkánok úgy tudják a természetbe olvasztani házaikat, hogy azok kicsit sem bántják az ember természeti szépségekre érzékeny szemét. Egy darabig végigkövethettük a tirrén partok lágyan elnyúló, aranyhomokos vonalát, majd egyszer csak a túloldal vonzotta magához a tekintetünket, ahol felbukkant Giannutri szigete. Rögtön el is határoztuk, hogy egyszer ezt a magányos kis szigetet is felfedezzük.

Az érkezés Giglióra pont olyan volt, amilyennek elképzeltem… A halászfaluk építkezése nagyon jellegzetes, hangulatuk semmihez sem fogható, és ez a szigetek zárt világában még nagyobb hangsúllyal bír. Amint a hatalmas hajóból kilépünk a szigetre, elfog valami megfoghatatlan érzés. Van akit nyomaszt a gondolat: mindenhol víz vesz körül, ha baj van, nincs menekülési útvonal… A többséget azonban egyfajta bizsergés veszi hatalmába, jómagam ezek közé tartozom. Izgat ezeknek az embereknek az életformája, a hétköznapjai, a gondolkodásmódja, viselkedése… Amikor egy ekkorka szigetre lépek, mindig úgy érzem, mintha már a privát szférájukat súrolnám, mintha már a saját lakásukban fogadnának. És meggyőződésem, hogy túristaként pontosan ezzel a tisztelettel, hálával kell viselkednem, hogy beengedtek otthonukba.

Alvinoval, a Boatmen egyik kapitányával már előre megbeszéltem, hogy jövünk, és lefoglaltam egy kisebb hajót. Giglio csöppnyi kikötőjében, Giglio Portóban nem lehet eltéveszteni standjukat, néhány métert kell csak jobbra sétálni. Alvinoban sem csalódtam: napbarnított bőr (az a szín, ami már sosem kopik le), kopott bermuda (legalább 20 éve hordja, és minek is divatozna?), vásott szalmakalap (ezt azért gyakrabban váltogatja), cigaretta, és nem hiányozhat a tetoválás, na meg a különleges kövekből és kagylókból, korallból összefont ékszer (biztosan minden darabjához egy-egy emlék fűzi, mert mindet ő “halászta”). Egy pillanatig sem bizalmatlankodik velünk, annak ellenére, hogy kisvállalkozásának egyik “komoly” darabját bízza ránk. Ellát néhány jótanáccsal, ami a zátonyokat illeti, természetesen ad hozzá térképet (amit azért tudni kell használni, a jogosítvány tehát NEM ÁRT). Elmondja, hol tudunk, és hol érdemes lehorgonyozni, ha egy jót akarunk csobbanni, hol nem érdemes, mert medúzák vannak… Felhívja még a figyelmünket egy-két apró részletre, a biztonság kedvéért ellenőrzi a tankot – bár telitöltötte előző este, de soha nem lehet tudni, hogy éjszaka a fia valakivel romantikázott (mondja nevetve),és útunkra bocsát. Nem baj, ha késünk egy kicsit, ne rohanjunk – mondja még -, mert más nem foglalt aznapra. A pénzt sem kéri előre. És nagyvonalúságának semmi köze “kapcsolatunkhoz” – gőze sincs róla, hogy reklámozom őket a honlapon.

A hosszú hónapok alatt elsajátított  hajózási tudomány minden részlete egyszerre kavarog a fejünkben. Mintadiákok voltunk mindketten a férjemmel, hibátlanul vizsgáztunk, és a gyakorlaton sem kellett semmit kétszer kiviteleznünk. Ennél az egyszerű kis járgánynál sokkal komolyabb vitorláson gyakorlatoztunk, mégis nagyon izgulunk. Vagy talán pont ezért: tudjuk, mik a lehetséges veszélyek, és fel tudjuk mérni a kis motorosbárka értékét is, nagyon büszkék vagyunk, hogy ránk bízták. El sem tudjuk képzelni, hogy mer valaki tapasztalat nélkül ilyenbe belevágni, pedig a Boatmen ezekhez a kis hajókhoz nem kér jogosítványt, amikor bérbe adja. A térkép utasításait az utolsó részletig betartjuk, és a megközelítési távolságokra még rá is hagyunk egy kicsit. Na nem, mintha magunkat féltenénk, hisz tudunk úszni (bár aprócska lányom is velünk van), hanem a hajóban nem akarunk kárt tenni (és a nyomokból jól látszik, hogy ezzel nem mindenki így van). Amint a szívverésünk alábbhagy, a látványt is élvezni kezdjük. Az pedig csodálatos….

Talán már mondanom sem kell: ebben sem csalódtam. Giglio vadregényes – sziklás – partja meseszép. Iszonyatosan vonzanak minket az itt-ott felbukkanó barlangok, törések, de természetesen messzire elkerüljük őket, azokhoz már más tudomány is kell, és búvárruha. Megelégszünk a látvánnyal, és nem győzzük egymásnak adni a kormányt, hogy felváltva élvezhessük a panorámát. Anna lányom tündököl. Azt hittem, hamar megunja majd, de szó sincs róla. És persze ő is akar vezetni. A mély vízben ennek semmi akadálya. Azért mégis a fürdésre unszol a legtöbbet, így aztán hosszas válogatás után végre kiszemelünk egy jónak tűnő kis öblöt, ahol talán partra is tudunk úszni. Már épp vízbe ugranék, hogy én kezdjem, amikor hatalmas – és lenyűgözően szép – rózsaszín medúzát veszek észre a hajó oldalánál lebegni. Csodálatosan könnyű, légies, szinte bizalmat ébresztő: valószínűleg valahogy így kábítja el az áldozatait is. A szirénekhez sem lehetne jobban vonzódni, nem győzünk betelni vele – persze a hajóról. Aztán ravaszul körbenézünk: bizony nincs egyedül… Anna lányom nyűgösködik – a fürdés elmarad.

Ha már lehorgonyoztunk (én végeztem, elsőre jó lett…), megesszük maradék szendvicseinket, a fürdés úgyis várat magára, nem baj, ha megtömjük kicsit a hasunkat. Kicsit napozunk még, Anna a halakat eteti kenyérmorzsával, én meg videózom őt, na meg a medúzákat. Aztán továbbindulunk. A sziget egész kerületében elvarázsol minket. Felbukkan a magasban Giglio Castello, ahová tudjuk, már nem lesz időnk felsétálni – majd legközelebb… Végül Giglio Campese előtt is elsiklunk, ahol bőven vannak még túristák, jókedvűen fürdőznek a sziget legnagyobb, homokos öblében, strandján. Az idő gyorsan elrepül. A kikötőbe visszakanyarodás előtt még elsőbbséget adunk egy-két érkező, és induló nagy komphajónak. Így, a hajóskapitány szerepében elgondolkodunk: micsoda erők is teszik lehetővé, hogy ezek a hatalmas vízijárművek látványra oly könnyedén irányíthatók, kezelhetők.

Giglio Castellóra valóban nem marad már időnk az utolsó komp előtt, még busszal sem kivitelezhető, amire azért teszek még egy utolsó kísérletet, és megkérdezem a jegyárustól. Ezért aztán Annát tesszük boldoggá egy gyors fürdőzéssel a kikötő melletti kis homokos öbölben. De előbb természetesen elköszönünk házigazdáinktól – időközben a fiú vette át az ügyeletet -, fizetünk, és megígérjük, visszatérünk még egy-két év múlva, amikor már a kis pocaklakóm is részt vehet egy ilyen kalandban. Az öböl vize kristálytisztán csillog, gyanakvóan lépegetünk, de medúzáknak se híre, se hamva (valóban igaz lehet, hogy konkrét helyekre koncentrálódnak), így aztán nagyon jót fürdünk. És Anna újra nyafog: nem akar hazamenni. Hát lehet rá EZÉRT  haragudni?…

Nincs még ebben hozzászólás ebben a cikkben!

Szólj hozzá!

Blog szabályai
Sértő tartalmú bejegyzés nem engedélyezett! Félkövér, Aláhúzott és Dőlt stílusjegyek alkalmazhatók.