Korai még a Costa Concordia sorsáról beszélni….

Ezért mesélek inkább az Andrea Doria-ról, jelen pillanatban – és ki tudja, meddig – a legnagyobb óceánjáróról a tenger fenekén. Az olasz hajóépítés történetének egyik legszebb darabja már “aktív” korában világhírnévre tett szert: nem a legnagyobb volt, nem a leggyorsabb, de a legelegánsabb, legpazarabb, és ha a luxus szóra is rá lehetne kötni a felsőfok jelét, akkor abban is első lenne. Az olasz flotta büszkesége, az olasz jóízlés, kultúra és ipari újjászületés (a háború után) szimbóluma. Nem számított, hogy az átlagnál 2-3 nappal több idő alatt szelte át az Atlanti-óceánt. Olaszországot jelképezte a világban, ezért aztán mindenkinek le kellett essen az álla… Az egész hajón légkondícionálás, a telefon minden kabinban, a 3 medence, a 4 filmszínház, a garázs, mind-mind újdonság, és hatalmas luxus volt ekkortájt. A hajó egy úszó galéria volt, szebbnél-szebb műtárgyakkal, értékes festményekkel. A konyhán a legkiválóbb séfek, az étlapokon a legrafináltabb fogások, a legjobb borok. Mindennek következtében az első osztályon mindig hírességek, a kor VIP vendégei.

Az Ansaldo építette három hasonló “testvérével” nagyjából egyidőben a sestri ponentei (Genova) hajógyárban. 213 m hosszú és 27 m széles, kapacitása 1241 utas és 580 fő személyzet. 1953-ban kezdi meg pályafutását, és pontosan 100-szor szeli át az óceánt a végzetes napig. A 101. utazást Genovában kezdi meg 1956 július 17-én. Az átkelés zökkenőmentes, csodálatosan tiszta idő, nyugodt tenger. Egészen a New Yorkba érkezés előtti napig, amikor sűrű köd szállja meg a partközeli vizeket. Piero Calamai kapitány minden tiszteletet kivívó szakértelme és tapasztalata sem volt elég a baleset elkerüléséhez: a Stockholm nevű svéd utasszállító egyenesen az Andrea Doria orrába rohant. A svéd hajó csodálatos módon nem merült el, orra gyakorlatilag belefúródott az óceánjáró jobb oldalába, ami fenntartotta. Az ütközés következtében azonnal meghalt közel 50 ember, sokan megsérültek.

Minden kísérlet az Andrea Doria talpraállítására kudarcba fulladt, a hajó lassan, fokozatosan dőlt jobbra, és árasztotta el a tengervíz. A baloldali mentőcsónakok ennek következtében használhatatlanná váltak. A mentés ennek ellenére gyors volt, és hatékony. A segítség is gyorsan megérkezett, így a mentőhajók csónakjait is felhasználták. Minden ember megmenekült. A hajóskapitány utolsónak hagyta el az Andrea Doriát, akkor is csak hosszas unszolásra (igazából fenyegetésre: közvetlen beosztottjai azt mondták neki, ők is vele maradnak, ha nem hagyja el a hajót). Calamai az utolsó pillanatig nem akarta elhinni, elfogadni, hogy a felelősségére bízott csodahajónak vége. Reggel 10 órára az árbóc csúcsa sem látszott már.

Sokáig fejtegették, elemezték a baleset dinamikáját, eredménytelenül. Calamai kapitányt évekig meghurcolták, a svédek minden vádat kikértek maguknak. Nem utolsó sorban: az érintett biztosítótársaságok (mindkét fél részéről) megállapodással kívánták lezárni a nyomozást, és ennek érdekében - számos bizonyítékot, adatot elhallgatva, vagy meghamisítva - jócskán vakvágányra vezették a nyomozást. Míg végre, csak néhány éve sikerült az amerikai tengerészetnek bebizonyítania, hogy a baleset oka a svéd hajószemélyzet tapasztalatlansága, és biztonsági készülékeinek meghibásodása volt. A ma is a jobb oldalán pihenő Andrea Doria – a jéghideg észak-atlanti vizek ellenére is – az egyik leggazdagabb relikvia 75 méter mélyen a tenger fenekén. Bár ma már inkább csak volt, mert kincseinek nagy részétől megfosztották a hivatlan vendégek…

Ferragosto – latin eredetű szó, leginkább augusztusi pihenésnek, pihenőidőnek fordítanám, hisz a kor tudatában furcsa lenne a vakáció, vagy szabadság kifejezéseket használni. Annak ellenére is, hogy ezekben az antik időkben is a munka végét jelentette, amikoris végetért az arató időszak, meg lehetett egy kicsit pihenni, és ünnepelni az éves termést. És egy olyan földművelő államban, mint Róma, bizony volt ok az ünneplésre, még az igavonó állatok is pihenőnapot kaptak, na meg virágkoszorút a nyakukba (de remélhetőleg valami ínyükre valót is). Nem csoda hát, ha egy ilyen népszerű ünnep (hatalmas lakomák, véget nem érő eszem-iszom, és sokszor orgia) hasonlóképpen végezte sok más pogány ünnepkörhöz: a keresztény egyház is kénytelen volt valamivel ugyan álcázni, de mégis magáévá tenni. Eltörlése bizony nem lett volna népszerű döntés….

Ferragosto-ban tehát az egyházi naptár Mária mennybemenetelét ünnepli, aki szent életével elnyerte ez isteni kegyet. Eredete miatt azonban laikus ember ugyanúgy magáénak érzi ezt az ünnepet, mint aki szentmisével kezdi a napot. A mai olaszok lelkivilágát valamicskét ismerve pedig azt mondanám, ma már mindegy is, csak ne kelljen dolgozni (nem győzök mentegetőzni: ezeket a poénokat remélem mindenki iróniának, és nem csípős megjegyzésnek veszi). Aki járt már Ferragosto idején Olaszországban (hisz itt természetesen az egész országról mesélek, nem csak Toszkánáról), az a saját szemével láthatta, mit is jelent ez az ünnepnap. Ráadásul egy olyan hónapban (augusztus), amely amúgy is teljes egészében az olaszok tradícionális nyaraló hónapja.

Ilyenkor megáll az élet. Jaj annak, akinek ilyenkor robban le az autója (mint idén az anyukámé), vagy ilyenkor fájdul meg a füle, vagy éppen ilyenkor felejt el valami nagyon fontosat a boltban megvenni. Jobb beletörődni: senki nem elérhető telefonon, senkit nem lehet otthon sem megtalálni. Ez az ünnepnap mindenkinek jár. A problémák pedig várhatnak (főleg, ha hosszú hétvégével van megspécizve, mint az idén…) Az ünneplés pedig sokféle, bár egy közös pont mindig van: a nagy evés-ivás. Ez megmaradt, még ha nem is orgiákkal szépítve… Első helyen említeném a tengerpartot – vagy tópartot, ha az közelebb van. Aki csak teheti, az vízközelben, kiváló halspecialitásokkal “ünnepel”, ehhez bizony már hosszú hetekkel, hónapokkal előre is képesek befoglalni egy-egy kedvenc étteremben. Mindenkinek ajánlom egy-egy ilyenbe belesni Ferragosto napján – szabad helyben ugyan senki ne reménykedjen, de igen jót lehet mulatni a hatalmas asztaltársaságokon, hiszen ilyenkor gyakran összeül az egész rokonság. Vannak éttermek, ahol csak 2-3 hosszú sorban van megterítve, mintha 3 kisebb esküvő lenne egyszerre, ide bizony más már nem fér be.

A vízpart tehát az első számú úticél, már csak azért is, mert mint említettem, ilyenkor rengeteg olasz a jól megérdemelt nyári szabadságát tölti, legtöbben a tengerparton. És aki nem is olyan szerencsés, hogy 3-4 hetet nyaralhatna, az is úgy időzít, hogy akár az első két hét végén, akár a második két hét elején, de a Ferragosto beleessen a vakációba. Az egészséges életmódra kényesebb “fajta” hagyományosan egy kis természeti túrával köti egybe a Ferragosto lakomáját, méghozzá pik-nik formájában. Ők azok, akiktől egy tűt nem lehet leejteni a megelőző napokban a bevásárlóközpontokban, (miközben megveszik a hozzávalókat), akik “összeverekednek” a parkolóhelyekért, és akik egymást túlkiabálva “kényeztetik” az amúgy csendes nyugalomhoz szokott természetet, és lakóit.

Ez utóbbi szokásnak azért van egy szervezettebb formája is leginkább a falusi környezetben. Ezek az ilyenkor egymás nyakába érő sagra-k, fiera-k, azaz falusi ünnepek, búcsúk, dínom-dánomok. Nincs is olyan falu itt az Etruszk Riviérán, amely meg ne találná a maga okát a faluünnep megrendezésére. És ezek az okok mindig borzasztó finomak. Idén Casale Marittimóban álltuk végig a sort, hogy a kiváló vaddisznópörköltből falatozzunk (cinghiale con olive). A baj csak az, hogy már én sem vagyok a régi, mert amúgy mindent érdemes lett volna kipróbálni: pappardelle al cinghiale, polenta (azaz puliszka) vaddisznóraguval, stb… Merthogy a casaleiek minden évben a vaddisznó ünnepét rendezik meg ilyenkor (Sagra del cinghiale). Aki tehát jövőre erre jár, feltétlenül ajánlom, térjen be a buliba, és még táncolhat is egyet késő éjjelig (ha nincs apró gyermeke, mint nekem). Végül pedig sok család egyszerűen jól bevásárol, és otthon, a kertben, vagy a vikendházban tölti a Ferragostot. Hatalmas lakomákat tudnak ilyenkor rendezni, egész generációk jönnek össze, hogy együtt vigadjanak. A menü elsősorban hal, de állhat húsfogásokból is, és persze a jó bor sem hiányozhat, grappa, limoncello, finom édességek, görögdinnye és fagylalt…. Nem viccelek: egész délután 4-ig, 5-ig alig lehet az utakon látni valakit (talán csak néhány kósza túristát), hisz a nagy lakomákat ki is kell pihenni (na meg azért most már itt is komolyabban veszik az ittas vezetést).

Hetek óta már csak gyűjtögetem a katalógusokat, kulturális röplapokat, kiadványokat. És nem viccelek, táskányi van már…
Itt kérek elnézést mindenkitől, aki sóváran nyitogatja nap, mint nap ezeket az oldalakat, hogy az újdonságokról, aktualitásokról olvasson (mert remélem, sokan vannak ilyenek). Talán nem a legjobb fórum a magyarázkodásra, de okát kell adnom, miért is nem írtam, már hosszú hónapok óta. Máté fiam most hat hónapos. Akinek van már gyermeke, és nem túl sok segítsége, annak tovább nem is kell magyaráznom. Épp annyi időm van, hogy a – szerencsére – számtalan levélre válaszolni tudok.

És akkor át is térnék a címben megjelölt témára. Az Etruszk Riviéra elsősorban tengerpartot jelent, de nem lenne az igazi, a környező dombvidék szépséges látványa, és a jellegzetes középkori falvak vidékies életstílusa nélkül. Ezek az aprócska gyöngyszemek ma már profi kiszolgálói a megnövekedett turizmusnak, és évről-évre egyre minőségibb programmal, rendezvényekkel kényeztetik a tengerpartról néha a hűs falak közé menekülő túristákat. Felsorolnék tehát néhány ilyen programot, és előre szólok: ne csak azok olvassák el, akik rendszeres színházlátogatók, koncertrajongók. Én magam sem vagyok ma már ilyen (okát lásd feljebb), de e romantikusan ódon történelmi falak között egy-egy komolyzenei koncertnek, akár képzőművészeti kiállításnak egész más íze van, mint egy városi kiállítóteremben. Nagyon nagy élménnyé válhat az amúgy nem feltétlenül értő füleknek, szemeknek is egy-egy ilyen program, e mesés falusi környezetben, főleg esti fényben, és a helyiek kíséretében.

Casale Marittimóban nem kell külön megjelölnöm a címet, mert elég a főtérre besétálni az aprócska falucskában, és ott minden kiderül…
Július 9: este 9.15-kor kezdődik egy zongora- és hegedűkoncert.
Július 15: délután 5 órakor leginkább az olaszul valamennyire értőknek lehet érdekes egy Casale környéki séta egy helyi archeológus kíséretében. Biztos számtalan olyan érdekesség derülhet itt ki, amelyről én sem írok, mert nem tudom… Este fél tízkor gitárkoncert a faluban.
Július 16-17, szombat-vasárnap: kézműves- és helyi specialitások piaca a falucska utcáin, a túristák imádják ezt, csak az esti, már nem forró órákban, 18 óra után.

Július 21: nagyon különleges program lehet az esti csillagászati előadás és bemutató, a nyári égboltot fürkésző távcső nagy kivetítőn mutatja a csillagokat, kilenc óra után.
Július 23-24: Túristaköszöntő sagra, nagy evés-ivás, tengericsiga levessel és helyi halászlével, a nagyon finom cacciucco-val.
Július 29: pénteken pizza és helyi édességek lesznek terítéken a faluban.
Július 31: este fél tízkor gyermekeknek animáció és színes előadássorozat.

Guardistallo
Július 7-10: négy napos sagra, mindig este hét órától, a kiváló halspecialitás, a cacciucco ünnepe. Aki erre jár, mindenképp kóstolja meg.
Július 16: “Nonna Papera” trófea: antik receptek és sütemények versenye, melyeket természetesen kóstolgatni is lehet.
Július 17: régi toszkán népdalok előadása este fél tíztől a Plebiscito téren.
Július 23: este nyolc órától bolhapiac.

Querceto falucska szintén számos kulturális rendezvénnyel várja a túristákat és a helyieket. Mivel a falucskát is tervezem röviden bemutatni, ezért külön cikket szánok rá.

A Palio szó eredeti, középkori jelentése festett, vagy hímzett bársony-, vagy selyemkendő, melyet a lovagi torna győztese elnyert. A világban ma ez a szó egyetlen versenyt jelöl, a híres sienait, míg a sienaiaknak a Palio az a Madonnának ajánlott festett selyemzászló, melyet a híres verseny végén a győztes városnegyed elnyer. A verseny igazából egy gyorsasági lovasverseny. Látványossága leginkább abban rejlik, hogy a versenyzők a három -közel ezer méteres – kört a város lezárt főterén futják. Ez azonban a szó egyszerű, kis nyelvészeti kutatást igénylő magyarázata. Azt már sokkal nehezebb – ha nem lehetetlen – leírni, hogy a jelenség mit takar. Lokálpatriotizmust? Hagyományőrzést? Szenvedélyt? Versenyszellemet? Egyiket sem, vagy talán mindet egyszerre. Nem tudom, van-e a világon még egy olyan hely, ahol ilyesfajta jelenség fellelhető. A sienai embernek a Palio maga az élet, a beszívott levegő, a város törvénye, melynek szellemében éli életét születésétől kezdve, az év 365 napján.

A Paliót – a szigorúan vett versenynapot – évente kétszer rendezik meg: július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján, és augusztus 16-án, Mária mennybevétele ünnepén. A legmozgalmasabb és izgalmasabb a két dátumot megelőző négy felkészülési nap, az elsők között történik pl. a sorsolás. A lótulajdonosok jelölt lovait egy állatorvosi bizottság vizsgálja meg, próbaköröket futtatnak velük, majd a Polgármester és a városnegyedek Kapitányai kiválasztják a lovakat. Ezután a városházán történik a sorsolás, ahol minden lóhoz párosítanak egy városnegyedet. Ettől a pillanattól fogva a lovakat már nem lehet lecserélni. Nem így azonban a lovasokat, akiket a versenynap reggeléig tetszése szerint cserélgethet a városnegyed. A versenynapot megelőző három napon próbaversenyeket rendeznek reggel és este is, majd a főpróba után minden városnegyed megrendezi győzelmi vacsoráját.

Sienának 17 városnegyede van, mindegyiket különleges név jelöli, ezek a következők: Sas, Hernyó, Csiga, Bagoly, Sárkány, Zsiráf, Tarajos sün, Egyszarvú, Farkas, Kagyló, Lúd, Hullám, Párduc, Erdő, Teknőc, Torony, Kosvölgye. Ezekből azonban minden évben csak tíz fut a Palión, (az imént vastagon szedettek pl. idén júliusban), melyeknek sorsolása 20 nappal a versenynapok előtt történik. Azaz, hogy csak háromé, mert hét városnegyed saját jogán fut, azok akik az előző évben nem versenyeztek. Csak a maradék hármat sorsolják. Lehetetlen meghatározni, mióta is vannak városnegyedek Sienában, a mai formájuk egy 1729-es rendelet alapján kezdett kialakulni. Minden városnegyednek egy templomban van a székhelye, ahol teljes öröklött vagyonukat őrzik: győztes selyemzászlókat, felvonulási öltözékeket, zászlókat, archívumot…

A Palio reggelén már igen korán, háromnegyed nyolckor az érsek mond szentmisét a Városháza előtti kápolnában, pontosan a “Lovas miséjét”. A Városházán kinevezik a végső lovasokat, innen aztán már a lovas sem cserélhető többé. Délután aztán minden városnegyed saját kápolnájában a helyi pap áldja meg a már beöltözött lovast és lovát: “Menj, és térj vissza győztesként!” Amikor minden ló és lovas együtt van, a díszmenet megindul a Piazza del Campo-ra. A korabeli (közel 700 szereplős, kosztümös) díszmenet nagyon látványos, kb. 5 óra körül ér a verseny helyszínére, júliusban a kezdési időpont fél nyolc, míg augusztusban este hét óra. (A díszmenet összetétele külön mesét is megér, erre talán majd a jövő évi Palio apropóján visszatérek.) Felvonják a győztes selyemzászlót a Bírák Páholyába, a 17 zászlós bemutatja látványos zászlódobálását, majd indulhat a Palio.

Elhangzik a mozsárágyúlövés, mely a hivatalos kezdetet jelzi. Minden lovas szőrén üli meg a lovat, és egy ököbőr korbácsot kap, mellyel szinte azt csinál, amit akar. Tehát nem csak a saját lovát bíztathatja vele, hanem akár az ellenfelet is akadályozhatja. (Érdekesség: ez egy időben odáig fajult, hogy a XIX. században törvénybe kellett iktatni, hogy a rajt előtt nem ütlegelhetik egymást a versenyzők. Aki megsértette e szabályt, börtönnel volt bűntetendő.) A versenypálya kezdetét két kifeszített kötél jelöli, a kettő közé sorsolás alapján szólítják be a városnegyedek versenyzőit (három indulási sorrendet is kisorsolnak előre, ha az első kettőt szabálytalanságért le kéne fújni). A tizedik lovast azonban már nem szólitják, ő a “nekifutó”, azaz ő indítja a versenyt. Addig húzhatja a rajt pillanatát, amíg csak akarja, ő dönti el az indulást. A három kört leggyorsabban lefutó LÓ hozza meg városnegyedének a győzelmet; ez nagyon abszurd módon azt jelenti, hogy a lovas nem feltétlenül kell beérjen vele, ha útközben leesett is, az a lényeg, hogy a lova (lovas nélkül SCOSSO) nyerjen.

A Palio nagyon különleges esemény, ezt senki nem vitathatja. Őszintén szólva én mégis azt javaslom mindig szinte mindenkinek, hogy eszébe ne jusson a Palio napján Sienába menni. Hogy miért? Lehet, hogy ezért a helyi idegenforgalmárok majd haragszanak rám, de meggyőződésem, hogy ez igazából csak a sienaiaknak nagy esemény. Ők tudják a versenyt végigizgulni, még akkor is, ha szinte semmit nem látnak belőle. Ők ébrednek a kellő töltettel már korán reggel ahhoz, hogy a – legtöbbször – nagy melegben végig tudják állni a napot. Az ő életükben bír kellő jelentőséggel a verseny, hogy még ha a kisgyerek végigordítja is a napot, ma az sem számít. Ők tudják, hová szaladhatnak a szükségleteiket elvégezni, mert WC-k bizony nincsenek a téren (elnézést a prózaiságért!). Ők ismerik személy szerint a kosztümben felvonuló rokonokat, szomszédokat. Ők értik csak azt a Toszkánán belül is kirekesztő szókincset, mely a Palio pl. bonyolult versenyszabályainak megértéséhez kell. Ők érzik át, miért is szégyen a cuffia-t viselni (a legrégebben Palio-t nyert városnegyed képviselője). Ők el tudják dönteni a nyakba kötött fazzoletto-k alapján, hogy mosolyogjanak, vagy elforduljanak egy másik sienaitól (városnegyedbeli hovatartozást jelölnek). Ők tudnak jókat vidulni egy-egy bekiabáláson. Ők tudják, milyen összefonódások vannak városnegyedek között, ki-kivel fogott össze, hogy egy harmadikat elbuktasson… A turista pedig? Én azt mondom, a TV-ből legalább egységében látja ezt a néhány izgalmas percet…

Mi várható ma este? Idén, 2010-ben, a július 2-i versenyt az Erdő városnegyed nyerte 9 éves szürke kancájával, Fedora Saura-val, és lovasával, Voglia-val. Ma este 7-kor a következő városnegyedek futnak majd: Kagyló, Hullám, Kosvölgye, Zsiráf, Erdő, Teknőc, Sárkány, Bagoly, Lúd, Hernyó. A sienaiak esős napra ébredtek, ez azonban bizonyosan nem veszi kedvüket. FIGURIAMOCI! (Ugyan már!) Amikor egy évben csak kétszer van Palio, sőt van, akiknek csak egyszer. Tegnap óta nem sokat aludtak, és ma éjjel sem fognak, hiszen a verseny után azonnal kezdetét veszi az ünneplés. A győztes városnegyed lakói átveszik a Paliot, és a Dómban a Te Deum eléneklésével mondanak köszönetet. Az év maradék részében nincs olyan esemény, amely ne adna apropót arra, hogy megemlékezzenek győzelmükről. Szeptember vége, október eleje táján az egész városnegyedet ünnepi díszbe öltöztetik, és több ezer ember részvételével hatalmas győzelmi vacsorát tartanak. Na, ezen már szívesebben ajánlom a részvételt. MA ESTÉRE PEDIG NAGY KALAPPAL SIENA!

A cseresznye nem a legelterjedtebb koltivált gyümölcs Toszkánában, és talán egész Olaszországban sem. És hogy mégis a hónap érdekességének választottam, annak két oka van. Az első, hogy ehhez – az amúgy, szerintem isteni – gyümölcshöz kötődik Toscana tartomány egyik legősibb sagra-ja, faluünnepe. A második, hogy a larii cseresznye története igen tanulságos szerintem, a magyar mezőgazdaság, a magyar termékek, és a patriota szemlélet tekintetében.  Tökéletes példája annak, hogyan lehet (sőt őszintén vallom,) hogyan kell egy népnek nacionalistának lenni, a szó egészséges, természetes, (főleg politikamentes), a legkisebb negatív értelmezése nélkül.

Említettem, hogy régi hagyomány Lariban a Cseresznye ünnep. 54. alkalommal rendezik már meg a településen, és bár civil kezdeményezésből indult, mára megnyerte magának nemcsak minden helyi pro loco, és egyéb szerveződés, de a helyi, a körzeti (Pisa) és tartományi (Toscana) önkormányzatok támogatását is. Bizony, a civilek munkássága, kitartása mára elnyerte gyümölcsét (mondhatnám ebben az esetben, stílusosan: cseresznyéjét), és céljaik ma komoly tudományos, gazdaságpolitikai és nem utolsó sorban anyagi támogatást élveznek. Az egész onnan indult, hogy valamikor régen, már évszázadokkal ezelőtt is ezen a vidéken finom cseresznye termett. A vidék pontosabban Lari 45 km2-es közigazgatási területét jelenti (mai rendszerében), melyhez olyan körzetek tartoznak, mint Perignano, Lavaiano, Cevoli, Casciana Alta, Usigliano és San Ruffino, melyek ha már nagyon hírnevet keresünk nekik, azokat egészen máshol tegyük (pl. Perignano fontos lakberendezési kereskedelmi központ). Az egyetlen, mely történelmi, kulturális szempontból is említést érdemel, az maga Lari, csodálatos középkori várával, mely feltétlenül látogatásra érdemes, akár érik éppen a cserensznye, akár nem.

Szóval, volt egyszer, már valamikor nagyon rég, itt a pisai dombok között egy vidék, ahol finom cseresznye termett. A maga nemében és korához képest, elég jó hírnevet is szerzett magának, és viszonylag jól lehetett kereskedni vele. Aztán az idők változtak, Toszkánában elsődleges gazdaságpolitikai értékké elsősorban az olajbogyó és a szőlő, valamint a gabonafélék váltak, és ha igazán közelmúltba tekintünk, akkor azt mindannyian tudjuk, hogy a közös európai piacon hogyan is működnek a dolgok. A gazdák – főleg a sík területekhez képest nagy munkaigényes dombvidéken – Toszkánában sem tudnak megélni támogatások, árkiegészítések nélkül, ezért – kicsiben és nagyban – szép lassan mind áttértek a stratégiai termékek koltiválására, és elfelejtették a finom larii cseresznyét. Azaz, hogy majdnem mind elfelejtették. Szerencsére az olaszok már túl vannak azon a fázison, amiben mi, magyarok még csak lassan dögönyözünk (hiszen jó régi uniós tagok már – sőt alapítók), tartok tőle, hogy a hosszú, gyötrelmes utat nekünk is végig kell járnunk, mire rájövünk majd, mennyivel finomabb az a gyümölcs és zöldség, amit a magyar föld terem.

Merthogy ennek a történetnek pont ez akar lenni a tanulsága. Ötvenegynéhány évvel ezelőtt, az a néhány gazdálkodó, aki nem feledkezett meg a cseresznye igazi ízéről, az asztalra csapott. Hogy márpedig a larii cseresznye annál sokkal többet ér, minthogy csak úgy feledésbe merüljön. Minden követ megmozgattak, kutattak, kerestek tudományosan, ültettek és oltottak fizikailag, mígnem mára 19 különböző fajt sikerült a végső pusztulástól megmenekíteniük, és ha nem is hatalmas területeken, de tartományi szinten jelentősen újraindítaniuk a termesztést. Újraélesztettek kisebb – körzeti, tartományi – kereskedelmi csatornákat, és szép lassan megszervezik a feldolgozóipart is, kicsiben, csak úgy szinte “házilag”, “családiasan”, még véletlenül sem multinacionálisan. Hiszen nem az a céljuk, hogy Európának küldjék a cseresznyéjüket – mert mint köztudott, természetes (nem génkezelt) formájában a cseresznye nem is bírja a hosszú szállítást, tárolást -, hanem maguknak, a környéknek, a tartománynak, és főleg gyermekeiknek megőrizzék e mesés ízeket. Közben persze kitalálták a Cseresznyeünnepet, hisz elsősorban a helyieket kellett meggyőzniük arról, hogy ha picit drágább is, kevésbé piros is, szögletesebb is, akkor is a miénk! (magyar narancs után szabadon). No de a viccet félretéve, nekik sikerült. Miért ne sikerülhetne nekünk is? A magyar fogyasztó igenis keresse, kérje és vegye a magyar gyümölcsöt, és a dolgok megváltozhatnak. Aki nem hiszi, jöjjön el Lariba, a Cseresznyeünnepre!

Kulturális és szórakoztató programok is várják az idelátogatókat, elsősorban azonban mégis minden a cseresznye, és a belőle készült termékek körül forog. Jó áron, sokfélét, igazit, finomat, ennél többet talán kár is mondani róla. Ja, persze még az időpont és a helyszín: május 29 és 30, majd június 2, 5 és 6, Lari főterén.

“Trofeo Accademia Navale di Livorno”

A livornóiak már visszaszámolnak. Minden valamit is magára adó livornói kapásból tudja, hogy pl. a mai napon még -18. Immáron 27. évéhez érkezett a Livornói Tengerészeti Akadémia trófeája, és ennyi idő alatt bizony már nemcsak a helyiek vérébe olvadt ez az esemény, de igen jeles világhírt is kivívott magának, legalábbis a profi- és amatőr hajóstársadalomban.

A trófea egy összetett vitorlásverseny, melyet 1981-ben az akadémia százéves születésnapja megünneplése kapcsán hívtak életre. A szervezésbe bekapcsolódik az akadémia mellett Livorno és környéke szinte valamennyi hajós-, vitorlás kubja, szerveződése. Az összefogásnak, és a jól szervezett munkának az eredménye, hogy ma már komoly nemzeti és nemzetközi versenyként tartják számon világszerte, a – nem utolsó sorban – csodás helyszínen, a Tengerészeti Akadémia partjainál megrendezett versenyszámokat. A tengeri évadot nyitó trófea minden év áprilisában kerül megrendezésre, igazán kellemes klímában, az utóbbi években már közel 600 különböző besorolású hajóval, és kb. 2000 versenyzővel a világ minden részéről, akik között ott vannak az élvonal legjobb skipperei. A versenyek idejére a Medici Kikötő (Porto Mediceo) is felélénkül, hisz rendszeresen kiállításoknak, kulturális eseményeknek, vásároknak ad helyszínt.

Tovább… »

Jelképek

A 2010-es Viareggiói Karnevál hivatalos címere – Stefano Giomi fiatal, helybeli grafikus műve – állítólag hűen tükrözi a viareggióiak elragadó szenvedélyét e városi hagyományuk iránt. Legalábbis ez volt a véleménye a döntést hozó zsűrinek a címerre kiírt országos verseny elbírálásakor. Az biztos, hogy egy tőzsgyökeres viareggiói igazán tudhatja mit is jelképez Burlamacco (a leghíresebb viareggiói maskara, és egyben a viareggiói karnevál örökös jelképe 1930 óta), és a karnevál ünnepe: a szabadságot és a szórakozást. Ez a két szó összefoglalja mindazt, ami a kívülálló szemének is nyílvánvaló különbség pl. a Velencei Karneválhoz képest. Viareggióban képtelenség a tisztes távolságból szemlélődő turista szerepében megmardni – még ha így is érkeztünk – egyszerűen magával ragad az az őszinte „őrület”, ami a felvonuló menetet tölti, pörgeti.

Az alapítvány

De kezdjük az elején. Hiszen a közel egy hónapos farsang időszaka már csak a levezetése, kiengedése annak a láznak, amely szinte egész év folyamán fűti a karneváli készülődést. A fent bemutatott címernek is már nyár elejére (2009) el kellett készülnie, hogy az egész turistaszezonban végig lehessen a karnevált reklámozni. Hiszen a nyár folyamán milliószámra érkeznek ide olasz és külföldi turisták, akiket a városi – idegenforgalomért felelős – vezetőség szeretne a karnevál idejére is visszacsalogatni. Ki is nyit bizony a szállodák nagy része erre az egy hónapra, és fogadja a világ minden részéről szervezetten és egyénileg ideérkezőket (minden évben kb. 800 000 ember).

A Viareggiói Karnevál 137 éves. A történelmi hagyományok hűséges továbbéltetéséért egy alapítvány felelős, amely kimondja, hogy a karnevál fontos kulturális, néprajzi és történelmi értéke Viareggio városának, Lucca megyének, Toscana tartománynak és egész Olaszországnak. Az alapítvány feladatai közé tartozik az anyagi és közreműködői támogatók gyűjtése és összefogása, a karnevál országos és nemzetközi promóciója és nem utolsó sorban a nélkülözhetetlen kézművesmesterség: a papírmasé készítése és művészi megmunkálásának támogatása, védelme, fejlesztése.

Történet

1873-ban Viareggio város néhány gazdagabb polgára maskarát öltött, és úgy vonult át a városon, tiltakozásának adva hangot a magas adók ellen. Ezután minden évben, farsang idején újraélesztették a városlakók aktuális elégedetlenkedésüket. A század végére e vélemény kinyílvánítás odáig „fajult”, hogy megjelentek az első allegórikus kocsik. A 6 év kényszerszünet után – az első világháború miatt – mint egy bezárt palackból, újult erővel tört fel a viareggióiak karneváli kedve. Az évtizedek alatt egyre látványosabb, grandiózusabb, gazdagabb felvonulássá vált a híres viareggiói lungomare-n a karneváli menet, és a 3. évezred még további újdonságokkal kecsegtet.

Tovább… »

„Maria peperit filium suum primogenitum, et pannis eum involvit, et
reclinavit eum in praesepio: quia non erat eis locus in diversorio.”
(Lukács Evangéliuma)

Az olasz presepe szó, vagy szótári alakja szerint helyesebben presepio – fordítása szénarács, jászol –  a latin praesepio-ból származik, mely szóösszetétel pontosan egy elölről elkerített helyet jelent. A modern köznyelvben  azonban Jézus Krisztus születésének jelenetét – körülményeit – jelöli, mely a középkorban elterjedt szokásból eredeztethető.

A presepe  megjelenítése már a kereszténység elterjedése előtti időkre tehető, valószínűleg az etruszk-latin kultúrában gyökerezik; melyet aztán a keresztény liturgia – más hagyományokkal együtt – „befogadott” és átformált, egyes elemeket (pl. időpont és rítusok) megtartva, míg másokat (mint szereplők és a jelentés) megváltoztatva. A modern presepe már egyértelműen – és csakis – Jézus Krisztus születését jeleníti meg a karácsonyi ünnepkörben. A barlangtól a csillagokig, a három királyoktól a pásztorokig, az ökörtől a számárig és a bárányokig: minden és mindenki helyet kap. A megjelenítés leggyakrabban szoborszerű – anyagát tekintve igen sokféle lehet – ,de nagyon népszerűek az élő presepe-k is.

A történészek szerint Assisi Szent Ferenc szervezte az első élő jászolbemutatót 1223-ban Greccióban. Az első szoborszerűen kifaragott presepe-t pedig Arnolfo di Cambiónak tulajdonítják 1290-92 között. Az évszázadok folyamán a magas művészeti értékű ábrázolásokkal párhuzamosan intim, családi körben is nélkülözhetetlen karácsonyi hagyománnyá vált az apró figurákból és elemekből épített jászol. A templomok pedig nagy, gyakran emberméretű szobrokkal jelenítik meg minden évben az ünnep idején Jézus Krisztus születését. Utóbbiak közül Olaszország egyik leghíresebb presepe-je a bolognai Santo Stefano (Szent István) Bazilikában látható. Tovább… »